Ma dolgozom utoljára a Kontaktiánál. Tavaly november óta alighanem egymillió másodpercen át hallottam a telefonok megszokott kicseng jelzését, cirka 1000 ember küldött el a fenébe, és vagy 100000 agysejtem pusztult bele a monotóniába.
Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy inkább a kreatív, problémamegoldó feladatokban érzem jól magam, és én vagyok az első, aki az egyetemi órán a tanár orra előtt ásít, vagy haveri beszélgetések alkalmával leghamarabb kifejezi, hogy unja a banánt. Szóval enyhén szólva nem egy álommunkahelyet hagyok ott ma délben, mégis fura hogy vége. Nem csak ennek, hanem a teljes diákmelós korszakomnak (június 30-án lejár a tanulói jogviszonyom - tic-tac) annyi.
Amúgy sok mindent tanultam a call centeres melókból: kitartást, türelmet, és fapofát; megtanultam mosolyogni miközben elküldenek a bánatba, és azt hiszem a sok hívás után egész reális képem alakult ki a magyar társadalomról - nem túl fényes tapasztalatok ezek, de hátha lesz hol alkalmaznom a jövőben.
0 db komment:
Megjegyzés küldése