Gyermekkori pesszimizmusom

"Ugyancsak a hitem ellen dolgozott a mélységesen belém ivódott pesszimizmus is; akkoriban ez már sokkal inkább az értelmemből fakadt, mint az alkatomból. Egyáltalán nem éreztem magam boldogtalannak; de határozottan azt a véleményt alakítottam ki magamban, hogy a mindenség - egészében véve - szánalmas intézmény. Jól tudom, hogy egyesek fintorognak, mások nevetnek azon, hogy egy faragatlan, jól táplált kölyök a maga Eton-gallérjában kedvezőtlen ítéletet alkot a világmindenségről. Lehet, hogy igazuk van, de nem azért, mert Eton-gallért viseltem. A felnőttek könnyen elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni. A dátumok nem olyan fontosak, ahogy az emberek gondolják. Azt hiszem, a gondolkodó emberek többsége életének első tizennégy évében már igen sokat törte a fejét. Ami pedig pesszivizmusom forrásvidékét illeti, az olvasó emlékezhet rá, hogy bár sok tekintetben nagyon szerencsés körülmények között nőttem föl, még kisgyermek voltam, amikor igen nagy csapás ért. Most azért inkább úgy vélem, hogy a pesszimizmus magvai már anyám halála előtt ott voltak bennem. Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de azt hiszem, a kézügyesség hiányából  fakadt az egész. Hogyan lehetséges ez? Nem feltétlenül úgy, hogy egy gyerek azt mondja: 'Nem tudok egyenesen vágni az ollóval, tehát a mindenség rossz.' A gyermekkor nem tud ilyen könnyen általánosítani, és - hogy igazságot szolgáltassunk neki - nem is ilyen ostoba. Torzult kezem nem is okozott 'kisebbrendűségi érzést', ahogy azt nevezni szokták. Nem hasonlítgattam össze magam más fiúkkal. Kudarcaim magányomban értek. Valójában egyre inkább az a mély, és persze ki nem mondott érzést alakították ki bennem, hogy a tárgyak ellenállnak nekem, vagy szembeszállnak velem. De még ez is túlságosan elvontan és felnőttesen hangzik. Talán inkább úgy mondhatnám,  belém rögzült egy olyan várakozás, hogy a dolgok mindig úgy működnek, ahogyan nem akarom. Amit egyenesnek akartam, az görbére sikerült; amit görbén próbáltam kanyarítani, az kiegyenesedett. Minden erősen megkötött csomó kioldódott, de ami csomót ki akartam oldani, az összegubancolódott.  Mihelyt megfogalmazom mindezt, akaratlanul is komikussá válik és (ma már) nem is akarok benne mást látni, mint komikumot.  De talán éppen a kisgyermekkornak ezek az elsuhanó, és a felnőttek szemében annyira groteszk élmények azok, amelyek az első  előítéleteket kialakítják bennünk: meghatározzák, hogy mit tartunk valószínűnek, és mit nem." - C.S. Lewis: Az öröm vonzásában. pp. 88-89.  (HARMAT Bp. 2007)