Glee - az árral szemben

A Glee című zenés vígjátéksorozat már a harmadik körét futja az amerikai FOX csatornán, és ugyan a kezdeti népszerűsége már alábbhagyott, még mindig meghatározó része az amerikai tévézésnek és a popzenének.

A Glee azzal fogta meg az isten lábát, hogy bevállalta, hogy hétről hétre kortárs popdarabokat visz a képernyőre, leképezve ezzel több tucat egyedi énekhang és stílus nyomát kvázi 7-8 karaktert használva. A meglehetősen kamikáze akció mégis jól sült el, mert az eredetitől sokszor minőségileg és hangulatban eltérő végtermék tudott adni valami pluszt, amit eddig én nem tapasztaltunk a képernyőn.

Pop dalokat televíziós sorozatba vinni azért nagy kihívás, mert a közönség a hangi és vizuális élményeket óhatatlanul az eredetihez hasonlítja, amelyek pedig többszörösen nagyobb költségvetéssel, több hetes előkészületek és  hosszabb forgatási idő alatt készültek, és a tökéletességig vannak polírozva. Ugyanezt nem lehet megtenni egy majdnem kezdő színészgárdával, akiknek epizódonként (1-2 hetes intervallumok alatt) 5-6 ilyen sikerszámot kell betanulni, stúdióban rögzíteni, és koreográfiával felvenni.

Azok tehát, akik kiemelik a sorozat hiányosságokat, azoknak igazuk van - bár megkérdezném tőlük, hogy mégis mire számítottak...

A Glee verzió lehet, hogy nem képes a külcsínyben ugyanazt adni, de egy valamiben nagyon profi: emlékezeteti a nézőt arra, hogy a dalok végsősoron azért születnek, hogy a benne foglalt üzeneteket az emberek a saját életükre alkalmazzák, és ha kell, a dalok átsegítsék őket a nehéz időszakokon. Nagy szükség van erre az üzenetre egy olyan korban, ahol az a sikeres pop, amelyik milliós kötségvetésű videókat készít és a profizmust Versace-ben, HD effektekben és menő autókban méri, nem pedig a mondanivaló mélységében. A dalok üzenete másodlagos lett, és vele együtt a dalok problémákat áthidaló funkciója is.

De nem a Glee-ben: ott tizenéves tinik éneklik meg életük nagy kérdéseit, esetenként zöldfülűen fennakadva kis problémákon, de mégis valahol iszonyú bölcsen: mert számolnak a zene adta erővel, ami velük van, amikor örülnek és átsegíti őket a nehézségeken. A zene az életük ritmusa, és ez átjön, talán pont azért, mert nincsenek csillogó autók, rugózó csöcsök és Lady Gaga extravaganza a háttérben, ami parasztvakítva elterelné a lényegről a figyelmet. A Glee-ben a dalok akkor szólnak, amikor már nincs mit mondani - és a zenét eredetileg is ennek szánták. Ugyan a Glee is piacra dolgozik, és léte függ a fogyasztók fogadtatásától, mégis örülök, hogy emlékeztet arra, miről is szól a zene - és amíg ezen értékek mellett kitart, engem nem zavar, ha pénzt keres vele.

Én viszonylag régóta használom a zenét, amikor kifogyok a szavakból és tudom, hogy mennyiszer segített már rajtam is. Az egyre felszínesedő, a művészeti termékeket manufaktúramód gyártó zenei világban megtanultam értékelni az árral szemben úszó kezdeményezéseket, így a Glee-t is. Mert valahogy jobb érzés az árral szemben úszó halnak szurkolni. :)