Taníts meg a kis lépések művészetére

"Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!

Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!"

Amikor az átlagos filmből lesz a különleges

Lehet, hogy a mostani filmkínálat egy komoly betegségben szenved: megalomániában. Az akciófilmnek muszáj az egész világot megváltania, a romantikus filmnek kötelező a mindent legyőző végtelen szerelemről szólnia, a horror filmnek muszáj brutálisabbnak lenni, mint eddig bármi. Azt hiszem a mai filmek és sorozatok témában és megvalósításban egymásra licitálnak, és szinte már üdítő a barokkos túlzások után valami egyszerű történeten végigmenni gondolatban.

Egész véletlenül éppen összeakadtam egy ilyen filmmel, és a szinte minden tekintetben átlagos történet miatt most úgy érzem, visszavágyom a 90-es évek lassabb narratíváiba: a kultikus 'Miért téppen Alaszka?' és az esetenként ömlengő 'Dawson és a haverok' ma már unalmasnak tartott emberközpontúságába.

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azért is tetszik amit láttam, mert több szempontból mintha nekem szabták volna. Én ugyanis szeretem a faházakat, a magas fákból összeálló erdőket, a festői tájakat (nem muszáj a robosztus hegyoldal, de legalább gyűrődjön az a földlemez). Szeretem a kis közösségeket, eldugott, őrült falvakat ahol a polgárok agyában megállt az idő, ahol a fővonal az, ami máshol a régimódi, ahol a fura a normális. Szeretem az olyan filmeket is, amik ebből az említett életérzésből lopnak keveset hétköznapjaimba. Így aztán szeretem az "I'm Reed Fish" című filmet is, amire tegnap akadtam ezen az oldalon.

Nyúlfarknyi rádiós múltam okán viszonylag hamar tudtam azonosulni az önmagát kereső főszereplővel, és amint megvolt az összekötő kapocs, onnantól fogva úgy húzott a történet magával, mint öreg bölcsész az időt szokta tanulás előtt. És többször okozott meglepetést a film: amikor már azt hittem a sztori lényege a biztos, de átlagos lány helyett a kiszámíthatatlanul különlegest választani, amikor már épp elkezdtem Reed Fish-t irigyelni, mert az apja kitaposta az utat számára (még halálával is), mert van mikrofonja, közösségformáló rádióműsora és egy rá figyelő és őt megbecsülő közössége (+ ugye Alexis Bledel... hmm, jaaaj), akkor jött a hoppá-élmény, hogy a szárnyait bontogató 23 éves fiú nem kicsit van belekényszerítve szerepébe, az meg nem jó ugye, és hogy nem láttam az elején...

Anélkül, hogy lelőném a poént, elmondhatom, hogy tetszett a történet a hétköznapisága ellenére nem várt kiszámíthatatlansága is, nomeg ahogy a nézővel játszva vegyítette a fikciót a valósággal, és a zenei betétek is jók voltak (például rögtön az elején A Shrekből kölcsönzött I'm On My Way-re kezdett el dobolni a lábam). Tetszett, hogy a hollywoodi klisével szakítva nem a legszebb nő volt a legbölcsebb választás, hogy végsősoron nem a szerelem volt a fő szál (mert ugye az életben sem az), és hogy hihetően sikerült tálalni a talán elcsépelt, de attól még nagyonis igaz üzeneted, hogy légy önmagad, főleg magad miatt...

Gyökössy Endre: A boldogmondások margójára

Van pár youtube csatorna, amit nagyon szeretek követni. Az egyik a parokiastream, ezért:

Boldogok akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük youtu.be/cRj-refP11w

— Hurton Csaba (@MAUVErickHU) August 19, 2012

Új logót nekem is

Énmagam is nagy fanja vagyok a logóknak, szeretek agyalni rajtuk, és szeretem nézni ami szép. Ezért volt a nap híre nálam, hogy a közmédia lecseréli korábbi logóit valami egységesre.

Nekem először nem tetszett, de aki ismer, az tudja, hogy ezzel a dumával meg lehet engem venni kilóra:

A közmédia szerint ezek nem csupán jelek, komoly filozófia áll mögöttük: "Az arculatot egy letisztult képi világ jellemzi, amely a természetből indul és mindennapjainkból is merít. A négy őselem - a tűz, a víz, a föld, a levegő - , vagyis az élet jelenik meg a szimbólumokban. A logók alapja a kör. Ez az ősi, szakrális jel a végtelen egység, a folyamatosság, a teljesség szimbólumaként évezredek óta jelen van az egyetemes emberi kultúrában" - áll az MTVA közleményében.         

+ azt beszélik, benne van Da Vinci is, meg az aranymetszés (úgy tűnik, ez nem csak a twitter dizájnjainál #must).

Állítólag ez valami új korszakot jelez, ami közösségivé teszi a közmédiát (csak úgy legyen ám), pl. a nézők képeit bedolgozzák a designba úgy, hogy te feltölötöd a reggelid, vagy a macskád temetését, és este a képeket beépítik az adáslebonyolítóba az elválasztóelemek közé. Hát nem csuda?

Most nem is tudom, jó lesz-e ez nekem, de a landart képek jól néznek ki, azt azért ismerjük el. De döntsd el te:

Duna TV

Duna World

Kossuth Rádió

m1

m2

MTI

Onnan tudod, hogy baj van a világgal...

Onnan tudod, hogy valami baj van a világgal, hogy a superhilarious tweet-jeimet nem eRTézi senki:
 

OMG they are everywhere :D #OneEye Illuminati Symbolism even in #Suburgatory - see: youtube.com/watch?v=D77Odn… #EtTuMiaFilia @DaliaRoyce? #Biyatch

— Csaba Hurton (@MAUVErick) July 21, 2012

Egy kis szakmai

Egy kis szakmai, részben, mert nehogy már elfelejtsem pr szemmel nézni a világot, részben mert azt hiszem kicsit elhamarkodottan igazságtalan voltam a Voice online jelenlétével - gondolok itt Szabó Melcsi merész #villantására, pedig az igazság az, hogy összességében tök ügyesek. Az érvek:

• az egy dolog, hogy bevállalják, hogy Twitteren nyomják a showt úgy, hogy Mo-n az kb. egyenlőre majdnem kamikázé időpocsékolás, de ezt egy olyan kampánnyal teszik, amit amúgy sem lehetne Facebookon csinálni (#villantok), szóval azt a pár percet vesztik csak el az életükből naponta, amikor azon gondolkodnak, mit írjanak leglelkesebb rajongójuknak, @blincsiki-nek.

• de azért szép, hogy megpróbálják, nem? ráadásul tökre tisztelik a Twitter új kemény logószabályzatát, hogy nem szabad a színeken változtatni, pedig hogy is mondjam, adná magát a piros...

• a netes felületükön szépen beépítik a Twittert, ami sokkal többet mutat, mintha a Facebookkal erőlködnének, pl. itt (a FB esetében a nagy bejegyések miatt kb. csak az látszana, amit utoljára ők kitettek, itt viszont pörögnek a rajongói tweetek, és az jön be automatikusan, ami épp aktuális, amiről épp beszélnek. Én konkrétan odanéztem a lap szélére (a mozgás vonzotta is a szemem), és 10 mp alatt megtudtam, hogy 
• még mindig van ez a #villantok kampány, 
• + mellette az online meghallgatás, ami egyébként zseniális lépés, mert (see next paragraph) 
• + online kérdezhetek is, mert válaszolnak 
• + van ez az új arc, a Bányai Miki 
• - és a durvajó ebben, hogy jelenleg pont ezek a hírek, és iszonyú jól működik most ez úgy, hogy végre nem azt érzem, hogy nyomják a sablonos pr szöveget, hanem a #voicehu hashtagre ránevelik a rajongókat, azok meg mondják a magukét tv2-ét.
• az online meghallgatás meg olyan, hogy a honlaplátogatók pontozzák a jelentkezőket
• ez egyrészt ingyenes előválogató, a szervezőknek már csak elég megnézni a nagyobb pontszámúakat, akik közé biztos fog keveredni pár, akinek csak a FB barátainak száma kirívóan magas, de még mindig okék vagyunk, mert az ilyen meg szétingyenreklámozza az agyát a neten, hogy 'szavazz rám, ehun vagyok, itt ni' (különösen, ha valaki olyan elhivatott, mint Majoros Mirtill). Sőt, az online meghallgatáson még jót is szórakozhat az ember, meg pontozhat, amit nem vagyok biztos benne, de ha 12 éves lennék, lehet, hogy imádnék.

all in all: a TV2 most nagyon ráhúzott a netes kampányra és ügyesek is, ami lehet, hogy simán nem lesz elég, de jelenleg 10x okosabb, mint akármelyik korábbi magyar próbálkozás. Szerintem tanulságos figyelni, hogy hogyan reagál rá az ország, mert komoly - úgy értem világvégésen komoly - következtetéseket vonhatunk le belőle. (Jeez - hogy én ménemtom kikapcsolni a cikinus mode-ot? Kár, pedig komolyan le a kalappal...)

Én mindig szurkoltam annak, aki nekiindul árral szemben, és nem vagyok teljesen biztos benne, de szerintem aki jelenleg Magyarországon Twitteren próbálkozik a promózással, az árral szemben úszó lazac-halsaláta,  de annak nagyon bátor és Jack Dorsey-san forradalmár. Szóval szeretjük.

Gyermekkori pesszimizmusom

"Ugyancsak a hitem ellen dolgozott a mélységesen belém ivódott pesszimizmus is; akkoriban ez már sokkal inkább az értelmemből fakadt, mint az alkatomból. Egyáltalán nem éreztem magam boldogtalannak; de határozottan azt a véleményt alakítottam ki magamban, hogy a mindenség - egészében véve - szánalmas intézmény. Jól tudom, hogy egyesek fintorognak, mások nevetnek azon, hogy egy faragatlan, jól táplált kölyök a maga Eton-gallérjában kedvezőtlen ítéletet alkot a világmindenségről. Lehet, hogy igazuk van, de nem azért, mert Eton-gallért viseltem. A felnőttek könnyen elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni. A dátumok nem olyan fontosak, ahogy az emberek gondolják. Azt hiszem, a gondolkodó emberek többsége életének első tizennégy évében már igen sokat törte a fejét. Ami pedig pesszivizmusom forrásvidékét illeti, az olvasó emlékezhet rá, hogy bár sok tekintetben nagyon szerencsés körülmények között nőttem föl, még kisgyermek voltam, amikor igen nagy csapás ért. Most azért inkább úgy vélem, hogy a pesszimizmus magvai már anyám halála előtt ott voltak bennem. Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de azt hiszem, a kézügyesség hiányából  fakadt az egész. Hogyan lehetséges ez? Nem feltétlenül úgy, hogy egy gyerek azt mondja: 'Nem tudok egyenesen vágni az ollóval, tehát a mindenség rossz.' A gyermekkor nem tud ilyen könnyen általánosítani, és - hogy igazságot szolgáltassunk neki - nem is ilyen ostoba. Torzult kezem nem is okozott 'kisebbrendűségi érzést', ahogy azt nevezni szokták. Nem hasonlítgattam össze magam más fiúkkal. Kudarcaim magányomban értek. Valójában egyre inkább az a mély, és persze ki nem mondott érzést alakították ki bennem, hogy a tárgyak ellenállnak nekem, vagy szembeszállnak velem. De még ez is túlságosan elvontan és felnőttesen hangzik. Talán inkább úgy mondhatnám,  belém rögzült egy olyan várakozás, hogy a dolgok mindig úgy működnek, ahogyan nem akarom. Amit egyenesnek akartam, az görbére sikerült; amit görbén próbáltam kanyarítani, az kiegyenesedett. Minden erősen megkötött csomó kioldódott, de ami csomót ki akartam oldani, az összegubancolódott.  Mihelyt megfogalmazom mindezt, akaratlanul is komikussá válik és (ma már) nem is akarok benne mást látni, mint komikumot.  De talán éppen a kisgyermekkornak ezek az elsuhanó, és a felnőttek szemében annyira groteszk élmények azok, amelyek az első  előítéleteket kialakítják bennünk: meghatározzák, hogy mit tartunk valószínűnek, és mit nem." - C.S. Lewis: Az öröm vonzásában. pp. 88-89.  (HARMAT Bp. 2007)

Bye bye diákmeló

Ma dolgozom utoljára a Kontaktiánál. Tavaly november óta alighanem egymillió másodpercen át hallottam a telefonok megszokott kicseng jelzését, cirka 1000 ember küldött el a fenébe, és vagy 100000 agysejtem pusztult bele a monotóniába.

Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy inkább a kreatív, problémamegoldó feladatokban érzem jól magam, és én vagyok az első, aki az egyetemi órán a tanár orra előtt ásít, vagy haveri beszélgetések alkalmával leghamarabb kifejezi, hogy unja a banánt. Szóval enyhén szólva nem egy álommunkahelyet hagyok ott ma délben, mégis fura hogy vége. Nem csak ennek, hanem a teljes diákmelós korszakomnak (június 30-án lejár a tanulói jogviszonyom - tic-tac) annyi.

Amúgy sok mindent tanultam a call centeres melókból: kitartást, türelmet, és fapofát; megtanultam mosolyogni miközben elküldenek a bánatba, és azt hiszem a sok hívás után egész reális képem alakult ki a magyar társadalomról - nem túl fényes tapasztalatok ezek, de hátha lesz hol alkalmaznom a jövőben.

Glee - az árral szemben

A Glee című zenés vígjátéksorozat már a harmadik körét futja az amerikai FOX csatornán, és ugyan a kezdeti népszerűsége már alábbhagyott, még mindig meghatározó része az amerikai tévézésnek és a popzenének.

A Glee azzal fogta meg az isten lábát, hogy bevállalta, hogy hétről hétre kortárs popdarabokat visz a képernyőre, leképezve ezzel több tucat egyedi énekhang és stílus nyomát kvázi 7-8 karaktert használva. A meglehetősen kamikáze akció mégis jól sült el, mert az eredetitől sokszor minőségileg és hangulatban eltérő végtermék tudott adni valami pluszt, amit eddig én nem tapasztaltunk a képernyőn.

Pop dalokat televíziós sorozatba vinni azért nagy kihívás, mert a közönség a hangi és vizuális élményeket óhatatlanul az eredetihez hasonlítja, amelyek pedig többszörösen nagyobb költségvetéssel, több hetes előkészületek és  hosszabb forgatási idő alatt készültek, és a tökéletességig vannak polírozva. Ugyanezt nem lehet megtenni egy majdnem kezdő színészgárdával, akiknek epizódonként (1-2 hetes intervallumok alatt) 5-6 ilyen sikerszámot kell betanulni, stúdióban rögzíteni, és koreográfiával felvenni.

Azok tehát, akik kiemelik a sorozat hiányosságokat, azoknak igazuk van - bár megkérdezném tőlük, hogy mégis mire számítottak...

A Glee verzió lehet, hogy nem képes a külcsínyben ugyanazt adni, de egy valamiben nagyon profi: emlékezeteti a nézőt arra, hogy a dalok végsősoron azért születnek, hogy a benne foglalt üzeneteket az emberek a saját életükre alkalmazzák, és ha kell, a dalok átsegítsék őket a nehéz időszakokon. Nagy szükség van erre az üzenetre egy olyan korban, ahol az a sikeres pop, amelyik milliós kötségvetésű videókat készít és a profizmust Versace-ben, HD effektekben és menő autókban méri, nem pedig a mondanivaló mélységében. A dalok üzenete másodlagos lett, és vele együtt a dalok problémákat áthidaló funkciója is.

De nem a Glee-ben: ott tizenéves tinik éneklik meg életük nagy kérdéseit, esetenként zöldfülűen fennakadva kis problémákon, de mégis valahol iszonyú bölcsen: mert számolnak a zene adta erővel, ami velük van, amikor örülnek és átsegíti őket a nehézségeken. A zene az életük ritmusa, és ez átjön, talán pont azért, mert nincsenek csillogó autók, rugózó csöcsök és Lady Gaga extravaganza a háttérben, ami parasztvakítva elterelné a lényegről a figyelmet. A Glee-ben a dalok akkor szólnak, amikor már nincs mit mondani - és a zenét eredetileg is ennek szánták. Ugyan a Glee is piacra dolgozik, és léte függ a fogyasztók fogadtatásától, mégis örülök, hogy emlékeztet arra, miről is szól a zene - és amíg ezen értékek mellett kitart, engem nem zavar, ha pénzt keres vele.

Én viszonylag régóta használom a zenét, amikor kifogyok a szavakból és tudom, hogy mennyiszer segített már rajtam is. Az egyre felszínesedő, a művészeti termékeket manufaktúramód gyártó zenei világban megtanultam értékelni az árral szemben úszó kezdeményezéseket, így a Glee-t is. Mert valahogy jobb érzés az árral szemben úszó halnak szurkolni. :)