A Glee című zenés vígjátéksorozat már a harmadik körét futja az
amerikai FOX csatornán, és ugyan a kezdeti népszerűsége már
alábbhagyott, még mindig meghatározó része az amerikai tévézésnek és a
popzenének.
A Glee azzal fogta meg az isten lábát, hogy
bevállalta, hogy hétről hétre kortárs popdarabokat visz a képernyőre,
leképezve ezzel több tucat egyedi énekhang és stílus nyomát kvázi 7-8
karaktert használva. A meglehetősen kamikáze akció mégis jól sült el,
mert az eredetitől sokszor minőségileg és hangulatban eltérő végtermék
tudott adni valami pluszt, amit eddig én nem tapasztaltunk a képernyőn.
Pop
dalokat televíziós sorozatba vinni azért nagy kihívás, mert a közönség a
hangi és vizuális élményeket óhatatlanul az eredetihez hasonlítja,
amelyek pedig többszörösen nagyobb költségvetéssel, több hetes
előkészületek és hosszabb forgatási idő alatt készültek, és a
tökéletességig vannak polírozva. Ugyanezt nem lehet megtenni egy majdnem
kezdő színészgárdával, akiknek epizódonként (1-2 hetes intervallumok
alatt) 5-6 ilyen sikerszámot kell betanulni, stúdióban rögzíteni, és
koreográfiával felvenni.
Azok tehát, akik kiemelik a sorozat hiányosságokat, azoknak igazuk van - bár megkérdezném tőlük, hogy mégis mire számítottak...
A
Glee verzió lehet, hogy nem képes a külcsínyben ugyanazt adni, de egy
valamiben nagyon profi: emlékezeteti a nézőt arra, hogy a dalok
végsősoron azért születnek, hogy a benne foglalt üzeneteket az emberek a
saját életükre alkalmazzák, és ha kell, a dalok átsegítsék őket a nehéz
időszakokon. Nagy szükség van erre az üzenetre egy olyan korban, ahol
az a sikeres pop, amelyik milliós kötségvetésű videókat készít és a
profizmust Versace-ben, HD effektekben és menő autókban méri, nem pedig a
mondanivaló mélységében. A dalok üzenete másodlagos lett, és vele
együtt a dalok problémákat áthidaló funkciója is.
De nem a
Glee-ben: ott tizenéves tinik éneklik meg életük nagy kérdéseit,
esetenként zöldfülűen fennakadva kis problémákon, de mégis valahol
iszonyú bölcsen: mert számolnak a zene adta erővel, ami velük van,
amikor örülnek és átsegíti őket a nehézségeken. A zene az életük
ritmusa, és ez átjön, talán pont azért, mert nincsenek csillogó autók,
rugózó csöcsök és Lady Gaga extravaganza a háttérben, ami parasztvakítva
elterelné a lényegről a figyelmet. A Glee-ben a dalok akkor szólnak,
amikor már nincs mit mondani - és a zenét eredetileg is ennek szánták.
Ugyan a Glee is piacra dolgozik, és léte függ a fogyasztók
fogadtatásától, mégis örülök, hogy emlékeztet arra, miről is szól a zene
- és amíg ezen értékek mellett kitart, engem nem zavar, ha pénzt keres
vele.
Én viszonylag régóta használom a zenét, amikor kifogyok a
szavakból és tudom, hogy mennyiszer segített már rajtam is. Az egyre
felszínesedő, a művészeti termékeket manufaktúramód gyártó zenei
világban megtanultam értékelni az árral szemben úszó kezdeményezéseket,
így a Glee-t is. Mert valahogy jobb érzés az árral szemben úszó halnak
szurkolni. :)
