Lehet, hogy a mostani filmkínálat egy komoly betegségben szenved: megalomániában. Az akciófilmnek muszáj az egész világot megváltania, a romantikus filmnek kötelező a mindent legyőző végtelen szerelemről szólnia, a horror filmnek muszáj brutálisabbnak lenni, mint eddig bármi. Azt hiszem a mai filmek és sorozatok témában és megvalósításban egymásra licitálnak, és szinte már üdítő a barokkos túlzások után valami egyszerű történeten végigmenni gondolatban.
Egész véletlenül éppen összeakadtam egy ilyen filmmel, és a szinte minden tekintetben átlagos történet miatt most úgy érzem, visszavágyom a 90-es évek lassabb narratíváiba: a kultikus 'Miért téppen Alaszka?' és az esetenként ömlengő 'Dawson és a haverok' ma már unalmasnak tartott emberközpontúságába.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azért is tetszik amit láttam, mert több szempontból mintha nekem szabták volna. Én ugyanis szeretem a faházakat, a magas fákból összeálló erdőket, a festői tájakat (nem muszáj a robosztus hegyoldal, de legalább gyűrődjön az a földlemez). Szeretem a kis közösségeket, eldugott, őrült falvakat ahol a polgárok agyában megállt az idő, ahol a fővonal az, ami máshol a régimódi, ahol a fura a normális. Szeretem az olyan filmeket is, amik ebből az említett életérzésből lopnak keveset hétköznapjaimba. Így aztán szeretem az "I'm Reed Fish" című filmet is, amire tegnap akadtam ezen az oldalon.
Nyúlfarknyi rádiós múltam okán viszonylag hamar tudtam azonosulni az önmagát kereső főszereplővel, és amint megvolt az összekötő kapocs, onnantól fogva úgy húzott a történet magával, mint öreg bölcsész az időt szokta tanulás előtt. És többször okozott meglepetést a film: amikor már azt hittem a sztori lényege a biztos, de átlagos lány helyett a kiszámíthatatlanul különlegest választani, amikor már épp elkezdtem Reed Fish-t irigyelni, mert az apja kitaposta az utat számára (még halálával is), mert van mikrofonja, közösségformáló rádióműsora és egy rá figyelő és őt megbecsülő közössége (+ ugye Alexis Bledel... hmm, jaaaj), akkor jött a hoppá-élmény, hogy a szárnyait bontogató 23 éves fiú nem kicsit van belekényszerítve szerepébe, az meg nem jó ugye, és hogy nem láttam az elején...
Anélkül, hogy lelőném a poént, elmondhatom, hogy tetszett a történet a hétköznapisága ellenére nem várt kiszámíthatatlansága is, nomeg ahogy a nézővel játszva vegyítette a fikciót a valósággal, és a zenei betétek is jók voltak (például rögtön az elején A Shrekből kölcsönzött I'm On My Way-re kezdett el dobolni a lábam). Tetszett, hogy a hollywoodi klisével szakítva nem a legszebb nő volt a legbölcsebb választás, hogy végsősoron nem a szerelem volt a fő szál (mert ugye az életben sem az), és hogy hihetően sikerült tálalni a talán elcsépelt, de attól még nagyonis igaz üzeneted, hogy légy önmagad, főleg magad miatt...
