Az elmúlt pár héten határozottan kifejeztem a véleményem a magyar
tehetségkutató háborúról, amit a két kereskedelmi televízió folytat
egymás ellen. Nem is csoda, izgalmas a téma, olyan PR stratégiákat
használnak, mint eddig talán soha, és annyira harcolnak saját
műsorukért, mintha az életük múlna rajta.
De az enyém nem múlik
rajta. És őszintén sokáig nem is értettem, hogy miért foglalkoztat
annyira, hogy melyik nyer. De most már tudom...
Szeptemberben, amikor twitteren a Megasztár és X-faktor rajongók egymásnak ugrottak, akkor megtörtént az első csalódásom a twitterben:
rájöttem, hogy a kedvenc social médiám sok esetben nem kitágítja a
látásmódunk, hanem éppen torzítja azt. Ugyanis a körülbelül 10%-os
minőségbeli különbséget a magyar felhasználók úgy kommentálták, mintha
az egyik totál bukás lenne, és a másik katartikus siker. Nem tudom, hogy
az RTL Klub fizetett-e pár beépített embert a Megasztár nívójának
online csökkentésére (ami abszolút elfogadható és ésszerű lépés lenne
PR szempontból), vagy csak pár véleményvezér tehet róla, de a magyar
felhasználóknál hamar elérték, hogy a Megasztár
"minősíthetetlenül szánalmasan szar" legyen, vagy legalább "fos".
Tisztában vagyok vele, hogy tizenévesek használják többnyire az említett
mikroblogrendszert, mégis megdöbbentem, hogy a jövő generációja ennyire
trendkövető/sorbaálló legyen.
Ezt különösen rosszul éled meg, ha éppen ennek a magyar közönségnek szeretnél maradandót adni a média területén. Más szavakkal: ha szembesülsz a magyar igényekkel, a közönségeddel, akik szarnak a szerinted értékesre.
Egy társadalom olyan, amilyen a vezető médiája, és ez levezethető a
tehetségkutató műsorokra is. Amelyik műsort preferáljuk, az ad nekünk
egy képet arról, hogy ez az ország hogyan kezeli a tehetséget.
És torz a kép, nem tetszik, amit látok. Magyarországon a legnépszerűbb tehetségkutató egy olyan lett, amelyik 1 nap leforgás alatt lezavarta a tehetségkutatást és nem érezte cikinek, hogy akiket talált, azokat már "megtalálták" korábban. Volt akinek már videóklippje, sőt korábbi tehetségkutatója is volt.
Az én országomban nem támogatják, ha eredeti élő zenével próbálnak dolgozni. Az én országomban nem számít, ha egy műsor elmegy vidéki városokba, sőt határokon kívülre az újabb tehetség felkutatására. A többség magyar Szíj Melindát kivénhedt banyának tartja, és nem egy két lábon járó üzenetnek, hogy sohasem késő, és az átlag magyar Patai Annát visszaküldené az oviba, ahelyett, hogy még pár hétig emlékezne arra, milyen volt, amikor még gyerekként nem félt semmitől. Az átlag magyar nem kívánja a kövért a színpadra (az X-faktor valahogy csak vékony sztárokkal dolgozik) és az sem zavarja, ha csak a rádióban agyonhallgatott dalokat hall versenyezni, és nem hiányzik neki a más. Mint ahogy csöppet sem rakjuk az uncsi fiókba a Summer Sisters meg Non-Stop formációneveket.
A magyar tehetséggondozás úgy ahogy van, nem létezik - ezt mutatja az élettapasztalatom is, nem is értem, miért várok mást.
Emlékszem, az első magyar tehetségkutatónak volt egy olyan célja, hogy felfrissítse a zeneipart és ne csak a beleszületők, vagy az önmagukat befizetők kerüljenek bele, hanem olyanok is, akik hátrányos körülményekből jönnek. És ha nem vigyázunk, a magyar kortárs könnyűzene nem a sokszínű magyar paletta hordozója lesz, nem a "contemporary magyar culture kifejezője", hanem valami Amerikát erőltetetten majmoló kliségyűjtemény, ahol gáz ("szánalmas") az egyedi önkifejezés.
Pedig önkifejezés nélkül a tánc csak gimnasztika, az éneklés csak a hangképzéshez szükséges izmok edzetése. Önkifejezés nélkül nem nemzet a nemzet, és nem ember az ember. Én komolyan úgy látom, hogy egy nemzet akkor szűnik meg létezni, amikor abbahagyja önmaga kommunikálását. Engem az önkifejezés motivál, ezért szeretnék rádiózni, újságírni. Egy olyan közönségnek, aki számára a művészet legalább részben az önkifejezésről szól.
De az előre megírt szófordulatok, klisé poénok és érzelmi intenzitásban gyenge produkciók győznek a számomra kulcsfontosságú csatahelyeken, úgymint twitter és a nagybetűs Nyilvánosság.
A lehetőség, hogy ebben az országban boldoguljak egy eredeti rádióműsorral, ami nem a jólbevált Bumeráng sikerreceptet követi, elveszett. És vele az álmom is, hogy én Magyarországon Nick Grimshaw és Stephen Fry leszek...
No megyek, mert mindjárt kezdődik a Megasztár aminek csillaga, ugyan kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért a miénk.
Ezt különösen rosszul éled meg, ha éppen ennek a magyar közönségnek szeretnél maradandót adni a média területén. Más szavakkal: ha szembesülsz a magyar igényekkel, a közönségeddel, akik szarnak a szerinted értékesre.
És torz a kép, nem tetszik, amit látok. Magyarországon a legnépszerűbb tehetségkutató egy olyan lett, amelyik 1 nap leforgás alatt lezavarta a tehetségkutatást és nem érezte cikinek, hogy akiket talált, azokat már "megtalálták" korábban. Volt akinek már videóklippje, sőt korábbi tehetségkutatója is volt.
Az én országomban nem támogatják, ha eredeti élő zenével próbálnak dolgozni. Az én országomban nem számít, ha egy műsor elmegy vidéki városokba, sőt határokon kívülre az újabb tehetség felkutatására. A többség magyar Szíj Melindát kivénhedt banyának tartja, és nem egy két lábon járó üzenetnek, hogy sohasem késő, és az átlag magyar Patai Annát visszaküldené az oviba, ahelyett, hogy még pár hétig emlékezne arra, milyen volt, amikor még gyerekként nem félt semmitől. Az átlag magyar nem kívánja a kövért a színpadra (az X-faktor valahogy csak vékony sztárokkal dolgozik) és az sem zavarja, ha csak a rádióban agyonhallgatott dalokat hall versenyezni, és nem hiányzik neki a más. Mint ahogy csöppet sem rakjuk az uncsi fiókba a Summer Sisters meg Non-Stop formációneveket.
A magyar tehetséggondozás úgy ahogy van, nem létezik - ezt mutatja az élettapasztalatom is, nem is értem, miért várok mást.
Emlékszem, az első magyar tehetségkutatónak volt egy olyan célja, hogy felfrissítse a zeneipart és ne csak a beleszületők, vagy az önmagukat befizetők kerüljenek bele, hanem olyanok is, akik hátrányos körülményekből jönnek. És ha nem vigyázunk, a magyar kortárs könnyűzene nem a sokszínű magyar paletta hordozója lesz, nem a "contemporary magyar culture kifejezője", hanem valami Amerikát erőltetetten majmoló kliségyűjtemény, ahol gáz ("szánalmas") az egyedi önkifejezés.
Pedig önkifejezés nélkül a tánc csak gimnasztika, az éneklés csak a hangképzéshez szükséges izmok edzetése. Önkifejezés nélkül nem nemzet a nemzet, és nem ember az ember. Én komolyan úgy látom, hogy egy nemzet akkor szűnik meg létezni, amikor abbahagyja önmaga kommunikálását. Engem az önkifejezés motivál, ezért szeretnék rádiózni, újságírni. Egy olyan közönségnek, aki számára a művészet legalább részben az önkifejezésről szól.
De az előre megírt szófordulatok, klisé poénok és érzelmi intenzitásban gyenge produkciók győznek a számomra kulcsfontosságú csatahelyeken, úgymint twitter és a nagybetűs Nyilvánosság.
No megyek, mert mindjárt kezdődik a Megasztár aminek csillaga, ugyan kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért a miénk.
